THURÓCZY JÁNOS

A »Kis« melléknevű Károly király szerencsétlen esetének elbeszélése és

Magyarország királynőinek gyászos története

/ A magyarok krónikája - Részlet /

Kis Károly a magyar történelem egy rövid ideig, de emlékezetre méltóan tragikus módon szereplő alakja. Története mutatja, hogy mennyire súlyos következményei lehetnek annak, ha valaki egyéni becsvágyának engedve megsérti a Szent Koronát és a megkoronázott királyt, még ha az nő is. Károly útját a trónhoz és rövid uralkodását félelmetes rosszindulatú jelek kísérték, és előre jelezték végzetét. Ő ezt figyelmen kívül hagyta, s meglett a következménye.

II. Károly története szolgáljon tanulságul minden embernek.

Tartalom

THURÓCZY JÁNOS MAGISZTER ELÖSZAVA A KIRÁLYI KÚRIA BÍRÁJÁNAK ELSÖ JEGYZÖJÉHEZ, NAGYSÁGOS HASERHAG MAGISZTER ÚRHOZ

Általában jó volna nem kívánni másnak az osztályrészét; az idők változ­nak, az események kimenetele - mivel a szerencse vak - némelykor ho­mályba borul, és az emberi színjáték néha nem sejtett véggel zárul. Károly a világ két legnagyobb országa fölött rendelkezett,  és hatalma egész Itáliát rémülettel töltötte el: de mivel nem elégedett meg a saját határaival, a szerencsétlen vérével együtt a lelkét is kiadta, s végül még a temetés végtisztességétől is megfosztva, hosszú időn keresztül teme­tetlenül kellett feküdnie a puszta gyepen, a rothadás bűzét árasztva. Így sújt le - fájdalom! - a végzet villáma a felséges királyokra, a világ uraira, és így igazgatja ama mindenható az ő dolgaik folyását.

Arra kértél, igen kedves Uram, hogy írjam meg ennek a Károlynak szerencsétlen esetét: erőimet meghaladó terhet raksz vele gyenge vál­lamra; nem arra alkalmas tehetségnél kopogtattál! A királyok nagyszerűtettei ugyanis nem kisszerű írókat kívánnak, és a nagy hírnév nem találja örömét az egyszerű előadásmódban. Mégis, a figyelmesség arra késztet, hogy engedelmeskedjem óhajodnak, és meghajoljak kívánságod előtt, leginkább azért, hogy hálátlannak ne ítélj. Hozzákezdtem tehát nagy bátran, nem azért, hogy mindenki óhajának, hanem csakis a te akaratod­nak eleget tegyek. Mégsem hiszem, hogy munkám a rosszindulatú ma­gyarázatot kikerülje. Honnan vette - mondják majd - ez a tanulatlan ember ezt a vakmerőséget, hogy "énekeket" szerezzen, és parasztos írás­módjával összevissza forgassa a ragyogó eseményeket?

A gyűlölködés miatt minden ember életét nyomon követi az ócsárlás, még ha dicséretet érdemelne is; és a gonosz nyelv nem kíméli senkinek sem a korát, sem társadalmi állapotát. Mégis a közösen viselt teher - bár­mily nagy is - kevésbé nyom; és kevésbé igazságtalan a büntetés, ha vannak az embernek - bűntársai!

Ennek a Károly királynak gyászos halálát egy éppen nem tanulatlan velencei ember, név szerint Monaci Lőrinc az események idején, rövid mértékes versekben vázlatosan megírta. Nagyrészt őt követtem, leginkább azért, nehogy azt higgyék, magamtól csináltam valamit. De mind­azt, amit ő összeszerkesztett, meg amit ifjúkoromban hallottam a szó­ban forgó királyról, öreg és szavahihető emberektől, akik maguk ide-oda hánykolódtak a vészes viharokban, igyekeztem bővebben megírni.

Olvasd hát és ítéld meg művemet; magasztald vagy ócsárold: és mivel éppen te róttad ezt a szokatlan terhet egy járatlan emberre, légy részese a dicséretnek vagy ócsárlásnak, már amit kapni fogok érte, magad is.

És hogy Károly király életének gyászos kimenetelét és Magyarország királynőinek siralmas történetét jobb rendbe szedhessem, és hosszú pa­naszénekemmel lelked kielégíthessem, könyörögve kérem, segítsen raj­tam a Magasságbeli az egekből, ki a jajt is üdvre változtatja.

MÁRIA KIRÁLYNŐ MEGKORONÁZÁSA ÉS AZ EZT KÖVETŐ GYŰLÖLSÉG

Lajos király uralkodása véget érvén, fiúsarjat nem hagyott maga után, csak két lányt. Egyiküket, a születés rendjében az idősebbet, akit Máriá­nak neveztek, bár még nem volt kiházasítható korú, házassági szerző­désben a serdületlen gyermek Zsigmondnak, Brandenburg őrgrófjának ígérte - Károly római császár és cseh király fiának, még atyja életében -, azzal a kikötéssel, hogy amikor a hajadon eléri a házasulandó kort, hozzá­megy feleségül, és hitvesét teszi meg királynak.

Az ország összes nemeseinek tetszett ez a feltétel. Szemük előtt ra­gyogtak még az atyának friss érdemei: ugyanis sokakat paraszti kunyhó­ból a legnagyobb tisztségekre emelt; egyeseket egyházi, másokat világi méltóságokkal tüntetett ki; az udvari nemeseket, akiket helyzetük arra kötelezett, hogy a királyi háznak különböző szolgálatokat tegyenek, minden kötelezettségük alól feloldozta és ugyanolyan szabadságjogok­kal ruházta fel, mint a valódi nemeseket. Minek részletezzem? Az ország békéjét megőrizte, a magyarokat a külföldi nemzetek szemében félelme­tesebbé tette, mint valaha voltak, és elérte, hogy a magyarok világszerte elterjedő híre-neve a csillagokig érjen. A nép változatlanul szerette még a megholt uralkodót a tőle kapott jótétemények miatt: az egész köznép egy szívvel-lélekkel királynőnek nevezi ezt a hajadont, az asszonyi ne­met ezzel a fényes névvel kitüntetve, atyjának magas trónusára ülteti, és a szent koronával övezi a fejét.

Ennek a leánynak élt még az anyja, név szerint Erzsébet, egy éles eszű, tehetséges és nem kis ítélőerővel rendelkező asszony. Ö töltötte be asszonyi érettségével leánya feladatkörét az uralomban és kormány­zásban.

Mellettük volt Garai Miklós is, az ország legtekintélyesebb embere, származását, gazdagságát és birtokait tekintve egyaránt nemes, akit La­jos király országa nádori tisztségének magas méltóságára emelt, és csupán a királynak rendelt alá. Ez a kapott jótéteményekről még nem feledkezett meg, s a kegyeletnek bizonyos fitogtatásával, teljesen és minden lehető módon a királynő szolgálatának szentelte magát, és őt tanácsaival kor­mányozta. "Te igazgatod - mondta - az ország gyeplőit, te vagy a ma­gyarok királynője: nem látod-e, hogy az előkelők semmit sem gondolnak veled? Vedd el emettől a báni méltóságot, amattól meg az ispáni méltó­ságot, nehogy elbizakodottságában ellened szegüljön. Azokat részesítsd jótéteményeidben, akik melletted állnak. Sokan ferde szemmel néznek rád: az a gyanúm, hogy titokban cselt vetnek ellened, és megvetik ki­rálynői jogarodat. Rajtam kívül senki sincs, aki megemlékeznék az el­hunyt király mérhetetlen érdemeiről."

Mihelyt a gyöngébb nemet, ezt a hiszékeny asszonyt kívánsága szerint irányíthatta, kicsikarta tőle az engedélyt, és ő gyakorolta kényére-kedvére a királynői hatalmat. A királynő a gonosz sugalmaktól megrontva titkos gyűlölettel viseltetett a főemberek ellen, és az ország jogrendje meg­rendült.

Amikor az ország főemberei észrevették ezt, kegyetlen viszály tört ki, hiszen az egyenlőség elve megbomlott, a félelem egymással szemben álló rosszindulatú pártokra osztotta a bárókat, és az egész nép megoszlott: teljes erővel marcangolják az országot, lázongó hadak lepik el a földeket, megvetik a hajadon uralmát, és keresik módját, hogyan foszthatnák meg a leány fejét a koronától.

Nem az ország egész lakossága helyeselte ezt a gazságot: egy pártot azonban ez a gazság naggyá dagasztott. Pál zágrábi püspök, az az olasz, akit Lajos király emelt erre a méltóságra, mindenkinél készebb volt a legnagyobb gonoszságra: aztán döbröközi Lackfi István és András, István erdélyi vajda és egy másik István, a simontornyai, Horváti János bán és János, a vránai perjel.  Pedig ezek közül egy sem akadt, aki ne kapott volna birtokokat az említett Lajos királytól! Mert az említett Lackfi Istvánt Csáktornya és Stridó várainak nagy birtokaival ajándé­kozta meg, és az említett országrészben a legtekintélyesebb méltóságok­kal ruházta fel. Az említett Horváti Jánost, ezt az igen alacsony sorsú nemest is ő tüntette ki, ő emelte Dalmátországban a báni méltóság ma­gasára, és ő tette meg mindezeket udvara legnevesebb embereivé.

És a többiek közül mit mondjunk a vránai perjelről? Öt is a király emelte fel az alacsony kunyhóból és a névtelen köznép homályából, azt gondolta, hogy méltó lesz ekkora tisztségre, és hatalmas emberré tett valakit, akiről a természet is azt javallta, hogy csak maradjon lent a mélyben.

Mindezek csak úgy okádták a bennük megfogamzott mérget, és ez úgyszólván egész Magyarországot megfertőzte. Mert amikor látják, hogy ekkora feladat végrehajtására magukban nem elégségesek, társakat ke­resnek, megkörnyékezik, állandó rábeszélésükkel zaklatják őket, s mindaddig nem nyugodnak, míg meg nem nyerik őket maguknak, míg azok nem hajlanak akaratukra.

Ilyeneket mondogattak ugyanis: "Mit járjuk a bolondját esztelenül? Miért gondolkozunk még? Meddig tűrjük ezt a sértődékeny és szeszélyes asszonyi uralmat? Megveti a mi szolgálatainkat, mogorva pillantással néz reánk. Elfeledkezik róla, mennyi vért ontottunk egykor kegyes ki­rályunk szolgálatában, hogy mennyi veszélyt és micsoda fáradalmakat viseltünk el, amikor Lajos királya mi kardunk segítségével összemor­zsolta az idegen népeket: meg akar fosztani bennünket azoktól a tiszt­ségeinktől, amelyekre egykor felemeltettünk. Bezárja előttünk ajtaját, amely előbb nyitva állott előttünk; és Garai nádoron kívül senki sem tetszik neki. Meg kell találnunk az ellenszerét, hogy ez a hirtelenharagú asszony ne ontsa ki vérünket, ne oltsa ki életünket, és ne prédálja fel vé­res verejtékünkkel nehezen megszerzett vagyonunkat."

KIS KÁROLY KIRÁLLYÁ VÁLÁSZTÁSA ÉS A HOZZÁ KÜLDÖTT KÖVETSÉG

Amikor úgy látják, hogy népes csapat gyűlt köréjük, még nagyobb hév­vel fognak terveik megvalósításához. Több alkalommal összegyűlnek, és arról tárgyalnak, hogy Apuliába küldenek Károly királyért, mellék-­nevén "Kis" Károlyért.

Ez a Károly vérrokona volt Lajos király leányának, Máriának. Ezt a Károlyt ugyanis a boldogult András úr, Szicília királya, boldogult Lajos király édestestvére nemzette. Ezt a Károlyt, aki Magyarország királyai­nak fényes törzséből sarjadt, méltónak ítélték rá mindazok, akiknek a terv tetszett, hogy felettük uralkodjon. Egyhangúan megkérték tehát a zágrábi püspököt, hogy menjen Szicíliába, Károly királyhoz. Ez nem is kéreti magát sokáig, hajlandó rá, nem riasztja a hosszú utazás terhe, és igent mond, mivel az istentelen ügyet mindenki másnál jobban a szívén viselte, és örömmel ajánlkozott a kimondhatatlanul nagy gonosztett megvalósítására. És hogy ki ne tudódjék a még befejezetlen ügy, le ne lepleződjenek a gaztett szerzői, meg ne előzze őket a királynők jogos óvintézkedése, s így szándékaik meg ne hiúsuljanak: hazug híreket ko­holnak, megtévesztő lepelbe burkolnak mindent, és azt híresztelik, hogy az említett püspöknek vágya támadt meglátogatni az apostolok szent küszöbét és a római udvart.

Az asszonykirály még két éve sem ült atyja trónján, mikor a püspök útra kel szárazon és vízen, jól előkészítve az úthoz szükséges dolgokat. Jó szerencsétől kísérve meg is érkezik minden baj nélkül Nápoly váro­sába, ahol a király tartózkodik. Miután elfoglalta a szállását, késedelem nélkül – még tagjait sem pihentette meg ekkora úti fáradalmak után, hiszen semmi sem volt előbbre való számára a megkezdett ügy véghez­ vitelénél –, sebtében a királyhoz siet, csupán kíséretének és magának dísz­ruháit hozat ja rendbe előbb.

Mikor a király elé járul, mély térdhajlással üdvözli, ahogy az olaszok szokták. Aztán így szól: "Mély tisztelet a királyi szent felségnek! Ma­gyarország összes egyházi méltóságai, a bárók és előkelők bíztak meg azzal, hogy ezt felséged előtt kifejezésre juttassam, miután őket és hív szolgálataikat alázatosan felséged jóindulatába ajánlottam." Egyszer­smind átad neki egy sok pecséttel lepecsételt levelet. A váratlan és szokat­lan eseményen elcsodálkozik a király, szemét egy darabig a földre szegzi és azon gondolkodik csodálkozva, miféle sors hozta eléje ezt a nem várt követet. Majd szemét ismét a püspökre emeli, és látván, hogy az vidám tekintettel áll előtte, úgy gondolja, hogy nem hozhatott semmi rosszat; majd viszonozza az üdvözlést, és hogy egyedül, tanúk nélkül ismerhesse meg az eléje hozott ügy sorát, elrendeli, hogy a teremből a követen kívül mindenki távozzék; aztán felnyitja a levelet. És amikor a király megtudja belőle, hogy a követséggel egyedül a püspök van megbízva, s hogy a le­vél arra kéri, adjon hitelt szavainak, megkéri a követet, hogy adja elő az üzenetet, és ezzel helyet is foglalnak.

Az említett főpap a következőket mondta Károly királynak: "Nagy­lelkű uralkodó! Az őseidre való hálás visszaemlékezés, amelyet nálunk a hálátlan feledékenység még nem semmisített meg, arra ösztönzött minket, hogy hozzád folyamodjunk. Tudjuk, hogy te Magyarország ki­rályainak fenséges véréből eredsz, s rajtad kívül a mi országunk jogara senkit sem illet meg. A mi boldogult királyaink férfisarja vagy; női ha­talom nem tud egy féktelen nemzetet kormányozni; a gyöngébb nem nem tudja lecsendesíteni azt a háborúskodást, amit felidézett. Azt a Magyarországot, amelyet egykor gyönyörű gazdagságában hatalmasnak láthattál, most kegyetlen háborúskodás marcangolja. A gyászos lángok­tól összedőlt épületek gyászfáklyává válva mutatják ennek siralmas nyomait. Urak legyilkolása öntözi vérrel a terméketlen földeket; a nép gonosz pártokra szakadva vadul dühöng az ország szívében, és az ország valamennyi lakosa dühében egymást marja. Mit mondjak? Mint egykor Phaethon tüzes lábú lovai, mit sem törődve a gyenge kezű kocsissal, le­tértek az útról, és üszökkel töltötték meg a világot, így van súlyos vés­szel tele mindenütt az ország. Téged hívunk, hogy lecsendesítsd az erejé­ben megtört országot, egyesítsd a viszálykodó főembereket; és az ala­csonyabb rendhez tartozó népet örvendeztesd meg a béke nyugalmas szépségével, vállald magadra a mi szenvedéseinket, mivel mi magunk nem tudjuk féken tartani őket, és ne vonakodj attól, hogy urunkká és királyunkká tegyünk. Hívunk téged, jog szerint téged illet meg a ki­rályság; neked örök hűség köteléke alatt és teljes bizalommal alávetjük magunkat, hogy te is szerethesd azokat, akiket a te szüleid szerettek. Jöjjön tehát felséged; mi hűségesen meg fogjuk tenni mindazt, ami az útra és az ügyek rendezésére szükséges. És ha felséged lelkiismeretét mardossa az unokanővérén megesett sérelem, hiszen, mint tudod, őt tiszteltük meg atyja trónszékével: hát őt a szokás ellenére emeltük oda, és a női bölcsesség nem tud megbirkózni az adott terhes feladattal; egy érett korú férfi is izzadna ekkora teher alatt. Magyarország népe, régi bűnei miatt mindenfelől ellenséggel van körülvéve. Ezenkívül a belső ellenségeskedések miatt is hatalmas tenger módjára hánykolódik: férfiút követel, hogy megvédje az idegen támadásoktól. Ami pedig azt illeti, hogy ekkora ország gyeplőit egy hajadon irányítja: bizony ilyen körül­mények közt néha még egy nagylelkű férfiú keze is meginoghat.

Minek fejtegessem tovább? Ha mérsékletet tanúsítotok mindketten, neked is, neki is elég lesz Magyarország, hiszen téres az."

Károly király e beszéd meghallgatása után csendben maradt, gondo­lataiba mélyedve halogatta a válaszadást, és elbocsátván a püspököt szállására, ez új esemény lehetőségeit forgatta magában. Miután sokáig elgondolkozott rajta, elfogja a legfőbb magyar méltóság utáni féktelen vágy, és lelkét heves küzdelem dúlja: az értelem alul marad és elbukik: legyőzi a királyság utáni vágy.

Nem is halasztgatja az ügyet: a királynéhoz megy, aki termeiben tar­tózkodik, és e szavakkal tárja fel előtte lelkének nyavalyáját: "Nem re­mélt új lehetőség merült fel számomra: Magyarország kormányzására hívnak! Kedves feleségem, elhatároztam, hogy elmegyek, magammal viszem közös fiunkat is, és a dolgok rendbetétele után neki adom át a koronát, neki engedem át a kormányzatot, s magam ismét visszatérek Itáliába. Kemény küzdelmeket vívtunk mostanában, és ahelyett, hogy fellélegezhetnénk, még súlyosabbik fenyegetnek. Ellenségünk a Severini uralkodóház; a pápa súlyos haragja is minket sújt villámaival; a franciák­nak irigységtől eltelt népe is fegyvert szorongat a kezében, hogy életünket és e terület feletti jogainkat elvegye; a szegénységet, amely itt benn szo­rongat bennünket, nem is említem. Ha az égiek kívánságunk szerint irányítják az eseményeket, és elnyerem Magyarország kormányát, a ma­gyar erőforrásokkal kifoltozzuk a hiányokat. Mondd el te is a vélemé­nyedet, hogy mennyire tetszik neked ez a dolog."

Férje szavain a királyné elszomorodott, elszürkült, mint a tenger, és zavarában nem tudta visszatartani könnyeit, mintha a veszélyt előre meg­sejtette volna a lelke. Szomorúan és sóhajoktól el-elcsukló hangon így szólt a királyhoz:

"Legkegyesebb király, hagyjad te a fondorlatosan viszálykodó és is­tentelen gyűlölködéssel terhes Magyarországot! Tőrvetésre gyanakszom, meg arra, hogy a téged hívó párt ellenséged neked. Ismerjük ennek a népnek álnokságát! Jaj, kérlek, ne vesd alá magad ennek az ígéreteit megszegő népnek! Ami pedig a mi kedvezőtlen helyzetünket illeti: a Mindenható a magas égből harc nélkül leterítette Bajor Ottót, azt a fejedelmet, aki sok katonaságában bízott, aki fegyveres vitézekkel ti­porta Itália földjét, büszkélkedett népeivel és gazdagságával, és téged országodtól és életedtől is meg akart fosztani; különböző ellenségeinket számos csapásával szórta szét: meg fog könyörüIni rajtunk, és meg fogja mutatni az utat, hogy a súlyos nehézségeket elviselhessük és legyőz­zük."

A királyné könyörgései nem indították meg a királyt, akit lángra gyúj­tott a velejében izzó nagyravágyás; magában küszködve így szólt: "Asszonyi aggályoskodás miatt csak nem fogom megvetni a szerencsét, amely önmaga ajánlkozik számomra, és a fiamat sem fosztom meg a leg­nagyobb magyar méltóságtól. A királyok híre széles e világon elterjed: hát illenék-e, hogy siránkozó feleségem könnyei miatt odahagyjam a sze­rencsét, amelyet a végzet maga kínál fel nekem?"

Magához hívatván a püspököt, közli vele, hogy hajlandó eleget tenni az őt hívók óhajának. De szigorúan meghagyta, hogy királyi elhatározását ne jelentsék a királynénak.

KÁROLY KIRÁLY HITVESÉNEK SIRALMA ÉS PANASZA, AMIKOR A KIRÁLY MAGYARORSZÁGRA INDUL

Az az időszak volt éppen, amikor az illatozó virágok tarka színeivel hímzett réteket - melyeket a kegyetlen fagy elpusztított - újra kisarjasztotta a föld, amikor a csalogány a kegyetlen tél csendjét megtörvén, álmatla­nul tölti az éjszakát, és édes énekével hirdeti, hogy közeledik az eljövendő nyár, és a többi madárkát is piros hajnal hasadtakor - mikor az alvók szemét még az édes álom tartja fogva - zengő hangjával ébresztgeti, vagyis amikor a tavasz létével végső határaihoz közeledik, és amikor a tenger az északi szél viharos fúvása múltán békés nyugalomba egyengeti háborgó hullámait, és a hajósok számára biztos és szerencsés utat ígér.

Ekkor Károly király elrendelte, hogy gondoskodjanak az úthoz szük­séges dolgokról, és rakjanak be mindent a hajókba; ő maga meg a város felé vette útját. Amikor a királyné látja, hogy férje s vele együtt fia is el akar hajózni, könnyeit - melyeket egyre ontott - egyszerre haragra váltja át, és felhagyván a könyörgéssel, a Tymbraei Apollón papnője módjára őrjöngve, hangos kiáltozással rátámad férjére, és könyörgő kezét össze­kulcsolva, lelkének keserűségében ilyen szavakat vet férje ellenére:

"Minden atyák legkegyetlenebbike! Miért viszed magaddal fiadat a nyilvánvaló halálba? Ha te magad nem félsz a haláltól, melytől mindenki retteg, ha már magadat nem sajnálod, legalább engem sajnálj, és a két­ségbeesett anyának hagyd meg a vigaszát. Szétbontott hajjal, orcámat kegyetlen körmökkel marcangolva, a város közepére rohanva, sóhajok közt siránkozva kérem majd a nép segítségét, és azt kiáltozom, hogy vegyék el tőled és adják vissza nekem a fiamat, mintegy a pokol torká­ból kiragadva!"

A királya nagy kiáltozástól megzavarodva, halkan és korholóan rá­szól a királynőre, hogy hallgasson. De a királynő nem csendesedik el, és a király izzó haragra lobbanva nem fékezi férfitermészetének indulatát, és kezével arcul csapja a királynőt, és megparancsolja, hogy távolítsák el a városból. Azzal is megfenyegeti, hogy ha nem hallgat, a tenger sós vizébe dobatja. Az pedig, mintha eszét vesztette volna, még nagyobb dühre lobban dúlva-fúlva, mint a dühös vadkan, amely mély verembe esett, és ki akar törni belőle a gyümölcsös cserjésbe - és dühöngve, égő szemmel és fogát csikorgatva tart a kijárat felé, és mivel nincs kinek ki­önteni szívének keserveit, gyötrődik szerfölötti fájdalmában.

Károly király végül az igaz házastársi szeretettől meghatódva, szívére vette a királynőnek mind sírását, mind szidalmait, s lelkében megren­dülve, hosszú ideig forgatta titkon lelkében felesége szavait, és remény és félelem között hánykolódott ide-oda. Arra gondolt ugyanis, hogy az a szív, amely ekkora dühvel őrjöng, előre érzi a jövendő szerencsétlen­séget. De dacos nagyravágyásában semmiféle lebeszélés nem tudta el­téríteni szándékától. Mégis engedett a királynő szeretetének, fontolóra vette, mekkora fájdalmat okoz az anyának fia távolléte, és megígéri, hogy édesanyjánál hagyja a fiút. A királynő annyit elért, hogy a fiát ki­mentse a gyászos helyzetből, de aggódik férjének sorsa és szerepe miatt, és nagy szomorúságában naphosszat ontja könnyeinek árját.

KÁROLY KIRÁLY MEGÉRKEZIK ZÁGRÁBBA

Ezenközben Károly király, miután házának és utazásának összes ügyét higgadt megfontoltsággal elintézte, a termeiben gyászoló szomorú ki­rálynéhoz ment, és ahelyett hogy mint akarta, megvigasztalta volna, kedveskedő szavaival "megújította az ő régi fájdalmait", és megint csak megríkatta, újabb zokogásba fúló sírással. Végre megindult a férj szíve, és hitvesének fájdalmát részben enyhítve, fiát anyja gondjaira bízta, majd végső búcsút vett - eközben a királyné és ő is bőven hullatta könnyeit -, és elsietett a hajókhoz. Dagadtak már a szélben feszülő vitorlák.

Károly király és a királyné a tengerpartra érkezett, és mielőtt elváltak volna egymástól, a királyné így szólt a királyhoz:

"Nálad hajlíthatatlanabb embert még nem láttam, süket a füled a ké­résre, és önszántadból rohansz a vesztedbe! El fogsz pusztulni! Én ma­gam királynői öltözékemet, melyben a te jelenlétedben büszkélkedtem, levetem, és fekete ruhákat készíttetek magamnak, hiszen úgyis özvegy leszek. Mindig félve várom, hogy egy ismeretlen ember hírül hozza ha­lálodat, ezzel a súlyos újsággal sebzi meg fülemet, ezzel a szomorú hírrel tölti be városaidat."

Szavai közben szíve mélyéből feltörő sóhajokat hallatott. A király pedig hajóra szállt országának olasz főemberei kíséretében, dagadó vi­torlákkal a vizekre bízta magát, és kedvező szelek fújdogálása mellett szántotta a mély tengert. A szerencse mindenütt kedvezett neki, és végül Zengg partjain kikötött. Zengg egy tengerparti város, Dalmácia vidé­kén fekszik. Itt Károly királyt illő szállással fogadták. Zengg polgárai ugyanis örültek az olasz uralkodónak, mert maguk is inkább olaszul csevegnek mind a mai napig, semmint hazájuk régi nyelvén.

Ebben a városban csatlakozott Károly király az őt behívó bűnszerzők­höz, akik nagy és erős katonai csapattal várták. Egy kis pihenőt tartot­tak, hogy a király tengeri utazástól fáradt tagjai felüdülhessenek. De az uralkodó mohó vággyal sietett, hogy mielőbb elnyerje a legfőbb hatal­mat. Megindítja tehát a csapatait, a hegyeken való átkelés nehézségei sem tartóztatják fel, és megérkezik Zágráb városába; a város püspöke nagy bőségben és kedves vendégszeretettel fogadja. Károly király elhatározta, hogy míg a róla szóló hír el nem terjed egész Magyarországon, ebben a városban várakozik. Mind ő maga, mind emberei jól nyitva tartják a fü­lüket, hogy meghallják, mennyire tetszik a népnek a király eljövetele. Az ország minden részében becsmérlő beszédeket terjeszt, szavaival megvetetté akarja tenni a nép szemében az asszonykirályt. A főnemeseket, akiket a szavak nem tudnak megvesztegetni, pénzzel és ajándékokkal bérelte fel, a megvesztegetés szennyével fertőzte meg. Másokat ígérge­tésekkel elhalmozva vont a maga oldalára, mint egykor Orpheus, aki állítólag hangjának édességével az állatokat és a fákat is megindította. Kevesen maradtak meg a királyné pártján régi hűségükben, színlelő arccal. A kisebb nemesek pedig, akiknek nyakát a Károly királyhoz csatlakozó urak nagy erővel szorongatták, nem tehettek egyebet, kénytelenek voltak csatlakozni hozzá.

ZSIGMOND ÖRGRÓF HÁZASSÁGA, ÉS KÁROLY KIRÁLY BEVONULÁSA BUDA VÁROSÁBA

Miközben Károly király ezeket cselekedte, a császári szülött a forrongás­ról szóló hírektől sürgetve egyházilag is, meg egyszersmind a nyoszolyán is érvényesítette a már előbb elhatározott házasságot. Őt ugyanis a szü­lei még Lajos király életében a császári házból a királynő udvarába hoz­ták, hogy mint jövendő király, megtanulja a magyar nyelvet és elsajátítsa az itteni emberek szokásait.

Hogy a közelgő trónbitorló ármánykodása és a hozzá csatlakozó nép dühe tőrbe ne ejtse őt, otthagyta a feleségét, és hazájának határai felé menekült. Amikor ennek a házasságnak híre eljutott Károlyhoz, nagyon lehűtötte kedvező esélyekben bízó reményeit. Azt gondolta ugyanis, hogy a császár a fiát ért sérelem miatt maga is megmozdul, és haderejét és fegyvereit ellene indítja.

De a királynők előtt sem maradtak rejtve Károly ravasz mesterkedései. Ezért, mintha a lázadásról mit sem tudnának, követet küldenek hozzá, és tudakozódnak, vajon vendégként vagy ellenségként jön-e? Ö pedig szívének gonoszságát a kedveskedő szeretet hamis látszatával akarta takargatni, és ezt felelte a követnek: "Hálás lélekkel emlékezünk vissza arra a büntető hadjáratra, amelyet egykor galádul megölt atyánk iránti szeretetében, nagy erővel és nagy költségekkel vezetett Lajos király, akinek érdemei elevenen élnek szívünkben. Ezenkívül a testvéri szeretet és az a mély vonzalom, amelyet nővérünk iránt kegyelemmel teljes szí­vünkben hordozunk, arra ösztönöz, hogy országát lecsendesítsük, hiszen a háborúskodás - mint nekünk jelentették - tönkretette. A mi jövete­lünknek az a célja, hogy az ország viszálykodó nemeseit egyesítsük, és a népet lecsendesítve visszaadjuk az országot nővérünknek."

Ez a királynőktől jött követség ismét megerősítette Károly reményét, amelyet Zsigmond házasságkötése már-már romba döntött. Azt gon­dolta, hogy a királynők elhiszik, amit mondott, örült, hogy ilyen jó magyarázatot agyalt ki, és tőle feltüzelve - Buda felé vette útját nagy sietve.

A királynők nem hitték, hogy a királyi üzenet őszinte, mégis tanúk jelenlétében azt színlelik hamis arccal, hogy elhiszik. Mivel azonban be­látják, hogy az ellenséges indulatú, nagy számú nemes kíséretében ér­kező ellenséget erővel visszaűzni nem tudják, biztonságosabbnak ítélik, ha maguk segítik hozzá óhajtott gonosz céljához. A királynők ugyanis valamiféle reménységtől vezetve - amely a szerencsétlen helyzetekben gyakran felfelcsillan: ilyen az emberi sors! - azt gondolták, hogy talán visszatér a szerencséjük, és bosszút állhatnak. Ezért mindkét királynő lenyelte a súlyos sérelmeket, és aranyos kocsiban előkelők díszes csoport­jától kisérve, a közeledő Károly elé mennek, fogadják őt, és vele együtt bevonulnak a városba. Jóllehet a királynők kérték, Károly mégsem akart a várba belépni, hogyannál jobban leplezhesse gonoszságát: a szemre­hányó vádaktól óvakodva általában távol tartotta magát a királyi palo­tától mindaddig, amíg nem kínálkozott alkalmas idő kívánságának be­teljesülésére.

Amikor tehát a szállásukra értek, és Károly a királynők közt helyet foglalt, az idősebb királynő így szólt Károly királyhoz: "Édes fiam, ked­ves a te emberies, a hálás szív kegyeletéveI teljes magatartásod, mivel szívedben hordozod a néhai Lajos király jótéteményeit, és nem feled­kezel el a te véredről: ott hagyod országodat, királynéját meg a szülöt­teidet, távoli földekről ide jössz, hogy lecsendesítsd a magyarok viszály­kodását, és megkönnyítsd a mi küzdelmeinket. Mi nem is tudjuk meg­hálálni ezt a te nagy érdemedet és dicséretre méltó tettedet: a Mindenható jutalmazzon meg helyettünk mindezekért!"

Eközben és egyidejűleg halk sóhajokkal kísérte szavait. A király pedig szerény óvatossággal és lesütött szemmel ezt felelte a királynő szavaira: "Tiszteletre méltó anyám, amíg csak éltető lélek mozgatja tagjaimat, a nagylelkű Lajos király hatalmas érdemei mindig elevenen élnek a szívemben !"

Ezek után a királynők elbúcsúztak a kellemetlen vendégtől, vissza­tértek a királyi palotába, ahonnan jöttek, és innen figyelték, hogyan szítja Károly ellenük a lázadást.

KÁROLY KIRÁLY BEVONULÁSA BUDA VÁRÁBA ÉS A KIRÁLYNŐK GYÁSZA

Amikor Károly király látja, hogy az előkelők csoportjai körülötte raj­zanak, és a fecsegő nép az ő pártjára áll, és hogy a királynőket nyíltan gyalázkodásokkal illetik, ravasz módon valami ország kormányzói címet vesz fel; ezen a címen bevonul a királyi várba.

Károly király átkos cinkosai pedig a férfi király nevével visszaélve, a kisebb nemeseknek és a közemberek sorából való népnek ezt mondo­gatták: "Ez az ország bőségesen meg van öntözve a mi vérünkkel; tapasztaltuk, hogy a tűzvész mindenfelé elpusztította az épületeket. Nos, nem is annyira a saját érdekünk, inkább a közérdek keltette bennünk a vágyat, hogy ehhez a Károlyhoz forduljunk menedékért, aki a mi ki­rályaink törzséből sarjadt. Ekkora feladat terhét merészeltük - bízva bennetek - a vállunkra venni, abban a reményben, hogy ami nekünk tetszik, nektek is tetszeni fog. És ha a nagy teher súlya alatt elhagyna erőnk, a ti segítségeteknek kell ezt kipótolni. Tudjátok ugyanis, hogy államunk a belső csapások következtében meggyengült; rendbehoza­talára és az országot külső támadásoktól való megvédelmezésére pedig ez a férfiú alkalmasabb, mint egy asszony."

Ezt mondogatták széltében-hosszában. így azután a félrevezetett nép mintegy önmagának szerencsét kívánva mondogatta: "Meddig nyom még bennünket ez az asszonyi iga? Veszélyes dolog egy olyan király, akinek asszony a neve! Ezt a Károlyt a Mindenható az égből küldte hoz­zánk. Azt akarjuk, hogy ő legyen a király, mert férfi." Ilyen ordítozással ostromolta a szemtelen tömeg a város magas palotáit, és ezek a nyug­talanító mendemondák megrontották még a királynőket is. Ennek kö­vetkeztében a királynők nem kis riadalomban, rettegve és remegve féltek, hogy megfosztják őket királyságuktól és egyszersmind életüktől is. Az öregebb királynő tehát szíve mélyéből feltörő sóhajok között a következő szavakat mondta: "Magyarország hálátlansággal emlékszik rólunk, hiszen elfelejtkezvén a néhai Lajos király hatalmas érdemeiről, leányának ilyen hálátlan jutalommal fizet."

És elősoroIván ezeket és sok más panaszait, szeméből előtörő kön­nyekkel öntözi sápadt orcáját.

Károly király pedig a nép kegyében elbizakodva sóvár módon ráveti magát az ország gyeplőire, és mintha békét akarna teremteni, megbe­szélést hirdet ravaszul, és összehívja az összes nemeseket a várba. A vár kapuit olasz őrséggel erősíti meg. Volt is a nép között ékes szavú rá­beszélés! A király párthíveinek javaslatára, néhány hű ember kivételével az egész megvesztegetett nép ígéretet tett rá, hogy neki adják át Magyar­ország jogarát, és ebbe a hű emberek is beleegyeztek - félelemből. Egy kíméletlen hírvivő aztán a válságos helyzet hevében ilyen szavakkal tört ki a királynőkre, közölve velük a kíméletlen határozatot: "Legyetek megelégedve vele, hogy eddig uralkodtatok; ezzel is csak Isten és a mi jóvoltunkból dicsekedhettek: a továbbiakban mondjatok le békés szív­vel koronáról és a kormányzásról. Nem akarjuk, hogy ezután asszony parancsoljon nekünk. Jog szerint nem is illet meg benneteket a király­ság: nők vagytok, és Magyarország rajtatok kívül még nem tisztelt meg nőket királyi címmel. A ti okosságotok nem elegendő ilyen nagy ország kormányzására. Férfi dolga ez! Megmutattátok ennyi idő alatt, hogy az ország nehéz ügyeinek intézésében mennyit ér a törékeny nem értelme és karjának ereje. Amit mondtam, az ország akarata! Célszerű tehát a kö­zösség akaratának engedni, főként olyan akaratnak, amely meg nem másítható."

E szavakra a királynők, mivel erőt vett rajtuk az asszonyi gyöngeség, érzékeiktől és erejüktől megfosztva összeomlanak, a halálos rettegéstől megsebezve alig tudják magukat tartani, hogy össze ne essenek. Mivel az anya hallgatott, a leány könnyekre fakadva ezeket a szavakat mondta: "Atyám koronájáról, amely jogszerűen illet engem, nem mondhatok le; ami a ti akaratotokat illeti, hát csak menjetek azon az úton, amelyre rá­léptetek: egy asszonynak nincsen hatalma, hogy ekkora tömeggel szem­beszálljon. Csak arra kérlek benneteket, hogy néhai atyám érdemeit te­kintve - ha ugyan becsülitek még valamire - legalább életünket hagyjá­tok meg, és engedjétek, hogy Magyarországot száműzöttként elhagyva férjemhez mehessek."

Az anya pedig, mivel egyáltalán nem volt megelégedve leánya vála­szával, így szólt a követhez: "Kedves fiam, súlyos hírt hozol számunkra. Az asszonyi ész fogyatékossága nem engedi, hogy olyan gyorsan vála­szoljunk, amint kívánod. Menj, és mondd meg azoknak, akik hozzánk küldtek, hogy a rád bízott dolgot teljesítetted. Mivel Károly király, aki­nek az ügyében jársz, és mi magunk egy és ugyanazon palotában va­gyunk: azt, amit válaszolunk neki, személyesen mondjuk majd el."

Amikor a követ eltávozott, a királynők jajgatásban törtek ki; ezt a követ jelenlétében is alig tudták már visszatartani. Egymás karjába omolva kölcsönös könnyhullatások között egyre csak sírtak. Nem is ju­tottak hozzá, hogy beszéljenek egymással, vagy hogy a friss fájdalmak miatt újból panaszolkodjanak, mert zokogás fojtogatta a keblüket. Só­hajtoztak és könnyeztek a királynő termében tartózkodó udvarhölgyek is. Végül a sok búsulás után az öregebb királyné ezeket a szavakat mondta, miközben a leánya hallgatott: ,,Ó, te Mindenható, özvegyek és árvák védelmezője! Miért felejtkeztél el igazságosságodról? Miért késik a bosszúd e hálátlan útonállóval szemben, aki a saját véréből való szeren­csétlen asszonyokat, a szent méltóságuknál fogva is tisztelendő anyát és nővért, magas trónusukról elűzni, s egyszersmind a jog szerint nekik adott jogartól igyekszik megfosztani."

Befejezvén szavait, a szeméről még le sem törölt könnyek árja két­szeresen ömlik. Majd az arcát elárasztó sok könny áradata után, az as­szonyi dühkitörés már csillapodván, így szólt leányához, aki állandóan csak sírt: "Kedves leányom - szólt -, ez a hitszegő útonálló erővel bir­tokában tartja már a te királyságodat, és a kedvező sikerben bizakodva már nyíltan követeli a koronát, s azzal fenyegetőzik, hogy kiontja a mi ártatlan vérünket. Hogy tehát az új királynak örvendő tömeg hirtelen haragtól felingerelve ne rohanja meg egyszerre a királyi lakot, s hogy mi vérünkben ázva ne fosztassunk meg egyszerre a királyságtól és éle­tünktől is: hagyjuk e félelmetes ügyet, és húzódjunk félre az elkövetkező szerencsétlenség elől. A magyar nép dühe néha a habzó szájú vadkan dühét és a tenger hatalmas dühöngését is felül szokta múlni: sem a tiszt­ségünk, sem a nemünk, sem a méltóságunk és érdemeink iránti tisztelet nem biztosít számunkra kegyelmet. Ez a nemzet ugyanis az alázatosság külszíne alatt büszke főt hordoz a nyakán. Ebben a nagy válságban elég, ha meggyötört lelkünket megmentjük valahogyan. Az elvesztett király­ságot, ha életünk megmarad, a szerencse kedvező fordulatával még vis­sza szerezhetjük: Isten igazságossága megfizet minden rosszért."

A leánya erre fátyolos és zavart hangon így felelt: "Jaj nekem, drága anyám! Királyi ölben születtem, atyámtól örökölt királyi méltóságban tiszteltek, és már fel is nőttem: inkább kívánnék az életemtől megválni, semmint jogaromtól megfosztva s idegen fedél alatt élni!"

Ekkor az öregebb királyné ismételten sóhajtozva így szólt a leányá­hoz: "Királyság, hatalom és vagyon nem kívánság szerint jut osztály­részül valakinek: mindezeket a kedvező szerencse adja. Száműzetés, bi­lincs, szegénység, gyász és a halálnak számtalan válfaja: mindezek az emberi sors velejárói. Amit tehát a mindenható sors ad nekünk, visel­jük el béketűrő lélekkel mindaddig, amíg a kedvező szerencse, mely felől nincs kétségem, vissza nem tér hozzánk."

E szavak után ruhájával felszárította könnyező szemét, Károly király­hoz megy, és kedveskedő csevegéssel így beszél hozzá: "Magyarorszá­got - szólt -, ezt a büszke és féktelen nemzetet asszonyi kéz nem kor­mányozhatja; vedd át őseid királyságát; rád száll az uralkodói jogar; használd ki tehát helyzetedet azzal a kéjes örömmel, amely vezérelt!"

A királynénak ez a válasza, amelyet Károly királyhoz intézett, nyom­ban elterjedt városszerte, és minden utcán visszhangzott az a hamis hír, hogy Lajos király leánya önként lemondott a koronáról.

KÁROLY KIRÁLY MEGKORONÁZÁSA

Károly a királyné válaszának nagyon megörül, és most már nem halasztja a dolgot, hanem az előkelők gyülekezetétől és a köznép csoportjaitól kísérve Székesfehérvárra siet, hogy az álnoksággal elragadott koronát minél előbb elnyerje.

Ez a város egy mély fekvésű síkságon van. A természet a falakon kívül, amelyeket nem tudom, ki épített, ingoványos vizekkel, körös-körül elterülő mocsarakkal meg mocsaras nádasokkal védi ezt a várost. Nem kevéssé díszíti ezt a várost egy kőből épült magas templom, a város kö­zepén. Ebben a templomban van a néhai királyunknak, Istvánnak tisz­teletre méltó teste, aki Magyarország első királya volt, s aki a szent hit küszöbére vezette s megtérítette a magyar nemzetet, megsemmisítvén a régi istenek bálvány képeit. Mindig ebben a templomban szokták meg­kapni Magyarország királyai az ország első méltóságát és a végtisztesség utolsó kíséretét.

Ebbe a templomba Károly nem úgy lépett be, mint Magyarország régi királyai, aranytól ragyogva és békés ruhákba öltözötten; iszonyú fegy­veres őrségtől körülvéve jött ide. Jelen vannak a királynők is, akiket iderendeltek a kegyetlen látványosságra. Ezek előbb a szent oltárokat járják körül, majd Lajos király sírkápolnájába lépnek be. Amikor meg­pillantják a kegyes király márványszobrát, szívük csaknem meghasad, és a hideg követ átölelve sokáig csókolgatják a szomorú képmást, a vö­rös márványt elárasztják könnyeik záporával. Végül, miután szívük el­telt a szomorúsággal, haragjukat és sóhajaikat bezárják szívük mélyébe, és felszárítva könnyektől nedves orcájukat, és egyúttal mély fájdalmu­kat is elrejtve, képmutató arckifejezéssel felmennek a felső szentélybe.

Már a szent palásttal borítva, az előkelőségektől közrefogva ott állt Károly, és miközben a papság a titkos értelmű isteni igéket énekelte, az esztergomi érsek, kezében tartva a királyi koronát, hangos szóval, ahogy szokás, háromszor megkérdezi a népet, vajon akarja-e Károlyt ki­rályának. Amikor aztán egyesek a párthívek ösztönzésére, mások meg félelemből felkiáltottak, hogy akarják: felkente őt királlyá, és miközben a papok ünneplő torkából harsogtak a himnuszok, a fejére teszi a szent koronát. De csodálatos dolog! Aki előbb még állítólag mindenkinek tetszett, úgy látszott, hogy senkinek sem tetszik, amikor az óhajtott célt elérte. Ugyanis a tömeg sajnálni kezdi a trónfosztott királynőket, a fő­embereket pedig, e gaztett szerzőit, láthatóan mardossa a belső lelki­furdalás. Ezért aztán nem volt vidám zajongás, sem dicsőítő ujjongás, ami egykor a koronázási ünnep menetét kísérni szokta. A királynők hívei pedig égtek a vágytól, hogy megöljék a hálátlan bitorlót, hogy Isten szent templomát beszennyezzék vérével, sőt bosszúálló lelküket a király vérében megfürdetve, ezer sebet osztva csillapíthassák.

A király számára rosszat jelentő csodajelek nem hiányoztak! Mertamikor a szokásnak megfelelően az ünnepélyes szentmise után királyi büszkeséggel, a főemberek csoportjától kisérve kilép a templomból, hogy az aranytól csillogó lóra szálljon, Szent István híres lobogója, amelyre egykor a királyság legelső napja bizakodva nézett, s amelyet annyi éven keresztül kegyes tisztelettel megőriztek a jövendő királyok számára: ez a lobogó, amint előtte vitték, beleakadt az ajtósarok borításába, darabokra szakadt, és a jogart csalárdul magához ragadó királyt méltatlannak jelezte. Amikor pedig gondtalanul a budai várban tartóz­kodva büszkélkedett új méltóságában, gyászos csodajelekkel rémíti őt az Isten a magasból. Ugyanis az őszi időszak kellős közepén egy nap­kelet felől kerekedő, óriási tömegű ijesztő felhő támadt, amilyenre a le­tűnt nemzedékek között egyetlen öreg ember sem emlékezett Magyar­országon, és igen sűrű zápor kerekedett belőle, viharos szelével, zúgá­sával és hatalmas üvöltésével megrengette és remegésbe hozta a magas tornyokat és a kiemelkedő házakat, és a tetők magas csúcsait leszakítva, magával sodorta a levegőbe. Borzalmas még elmondani is. Amikor már három napja haragosan dühöngtek a vízzel terhes felhők és a hatalmas erejű szelek, az emberek azt hitték már, hogy örök káoszba tér vissza a világ.

És aztán, királyi díszének leáldozása idején, csaknem közvetlenül éle­tének váratlan romba dőlte előtt megszámlálhatatlan sokaságú holló jött és telepedett le a királyi palota tetejére. Sem emberi erő, sem ügyesség nem tudta őket elűzni, csapatosan szállongva repdestek a vár területén, és ijesztő károgásukkal az eget és az emberek fülét is rémülettel töltötték el. Csőrükkel egymás ellen fordulva sebeket vágtak egymáson, testük­ről kölcsönösen kitépdesték a tollakat, és a fekete tollakat meg a királyi lak tetejét piros vérükkel összevissza vérezték.

Ezek a csodajelek megrendítették Károlyt, és bár érezte, hogy a fe­nyegető végzet súlyos előjelekkel rémítgeti, mégis a jövő reményébe ringatta magát, és úgy tett, mintha észre sem venné mindezt.

KIS KÁROLY HALÁLA ÉS PUSZTULÁSA

Eközben Erzsébet királynét, miután magas méltóságának csúcsáról letaszíttatott, súlyos keserűség gyötri, és az imént elvesztett királyság után vágyakozva meg a bosszúállás dühétől égve, burkolt cselszövéssel akarja visszaszerezni a tőle álnok csalással elvett hatalmat. Garai nádor sugalmazása is segítette. Nála jobban senki sem sajnálta a magas méltó­ságuktól megfosztott királynőket. Részint a királynők iránti tisztelet indította erre, részint Lajos király érdemeit is a szívén viselte. Ekkora merészséget kívánó gonosztett elkövetésére képtelen egy nagylelkű asszony; a nádor vette rá a királynét Károly meggyilkolására, és azt mondogatta, hogy van neki egy embere, aki fegyverrel merészen rá­támad a királyra.

Volt ugyanis a nádor környezetében egy nemes származású, testben ­lélekben bátor ember: Forgách Balázs volt a neve.  Korunk nem ké­telkedik abban, hogy az ő nemzetségéből származnak Gimes várának ugyanezen a néven nevezett urai. A királyné és a nádor egyezséget köt vele Károly megölésére, és ahogy némelyek mondják, állítólag az emlí­tett Gimes vára volt a merénylet jutalma Forgách Balázs számára.

Miután tehát a királynő és a nádorispán közt titokban egyezség jött létre, hogy megtámadják a királyt, keresték az utat-módot, hogyan hajtsák végre ezt a nagy horderejű dolgot a legbiztosabban. Ezért a ná­dor azt híresztelte ravasz fogással, hogy leányának a közelben tartandó menyegzőjére kell mennie: ezt színlelve új katonákkal véteti körül ma­gát, és a külső szárnyakon is figyelmezteti a hű embereket, akiknek fájt a királynékon esett sérelem, hogy a király ellen lázadás fog kitörni, és már elő vannak készítve a fegyverek is. És mikor már úgy látták, hogy fel­készültek a nagy gonosztettre, a nádorispán kioktatja a királynét, hogy koholt ürüggyel hívja meg a királyt termeibe.

Február hó hideg napjai voltak, és közeledett annak a szent szűznek az ünnepe, akinek, mint mondják, Krisztus a saját rózsáskertjéből küldött rózsákat és gyümölcsöt. Az Úr megtestesülésének ezerháromszáz­nyolcvanadik éve után éppen az ötödik év végezte új körforgásával a pályáját, amikor Erzsébet királyné ennek a napnak alkonyulata felé kö­zölte Károly királlyal, hogy friss levél érkezett hozzá vejétől, Zsigmond őrgróftól; arra kérte a királyt, hogy jöjjön az ő lakosztályába, vegye szemügyre a levél felbontását és annak titkait, és hallgassa meg, milyen rejtett célzásokat tartalmaz.

A szerencsétlen Károly király - a bűn sötét homálya már kerülgette - ­lejön magas lakosztályából, és olasz udvari emberei kíséretében a királynészállására megy. Ugyanebben az órában Garai nádor - mivel így álla­podtak meg - nagy csapatot hozva magával behatol a királyi várba, és miközben emberei csoportokban, ahogy meghagyta nekik, a vár kapujá­ban visszamaradtak, ő maga azzal az ürüggyel lép be a palotába, ahol a király és a királyné tartózkodik, hogy búcsút akar venni urától és úrnő­jétől, mert másnap leánya menyegzőjére kell mennie; de vele volt az összeesküvő is, karddal a ruhája alatt.

Miközben tehát a királyné és a nádor a király oldala mellett ültek és különböző tárgyalásokba merültek, az olaszok eltávoznak a tanácsból, és a palotából kilépve, kettesével, ahogy ez az olaszok szokása, járkálnak a várban. Amikor a nádor úgy látta, hogy a tervezett merényletre itt a kívánt alkalom, a szeme sarkából az ott álló Forgách Balázsra tekintett, aki magára vállalta ezt a dolgot. Ő pedig megértvén a jeladást, köpenye alól előhúzza fényes kardját, villám módjára lecsap vele a királyra, és vitéz karral súlyos csapást mérve rá, rettenetes sebet ejt rajta a fején és szemöldökén, a két szeme között. A gaztett elkövetése után eltávozik az udvarból, és miközben az olaszok mindenütt nagy zajt csapnak és össze­csődülnek, véres kardjával nyit utat magának a nádori csapatokig.

Károly király pedig, annak ellenére, hogy ilyen nagy sebet kapott, nem esett el, hanem felemelkedvén arról a szerencsétlen helyről, ahol ült, lassú és ingadozó léptekkel megindult, és a padlózaton hosszú vér­nyomokat hagyva, betegen visszament lakosztályába, ahonnan egész­ségesen jött le.

Erzsébet királyné pedig, megrendülve a szokatlan látványtól, lak­osztálya közepén eszméletlenül összeesett. A nádor pedig örülve annak, hogy véghezvitték a tervezett gaztettet, félelem nélkül megrohanja a vár erődítményeit, és a kapukat meg a tornyokat ismét magyar fegyveresek­kel látja el. Az olaszok pedig, amikor látják, hogy uralkodójuk nélkül és fegyverek nélkül vannak az ellenség kellős közepén, és amikor látják, hogy a királynak vére hullik, úgy gondolják, hogy biztonságosabb, ha futásban keresnek menekülést, és a várból távozva szétfutnak az egész városban, hogy fegyvert ragadva és erőben meggyarapodva visszatér­jenek királyuk megbosszulására. Észrevévén azonban, hogy a király megbosszulására senki sem mozdul, és hogy a várfokokat elfoglalták, és az ellenséges csatlósok megakadályozzák őket a várba hatolásban, az első éjszaka homályában a király párthíveitől kísérve elmenekülnek, és Itália vidékei felé tartanak.

Végül ugyanennek az éj szakának csendjében, kiemelik az ajtókat, kivonszolják a megsebesült királyt, fogolyként egy magas toronyba zárják és őrzik.

Jaj! A sors milyen játékai győzedelmeskednek az emberi nem felett! Íme, fájdalom! Egy hitvány torony zárja börtönébe most azt a királyt, aki még az imént vigyázó őrséget állított ebbe a toronyba! Isten enge­delmével ugyanis kire-kire saját vétke sújt le óriási erővel. Bárki vagy is, miért csak a kedvező sors feléd forduló arcát látod? Miért örülsz neki? Hiszen az események változásai bizonytalanok! És a végzet az eseménye­ket gyakran kedvezőtlen véggel zárja le!

Nos, ugyanezen az éjszakán, mélységes sötétségben a királynőnek erre a célra a szomszédságában tartogatott hadi népét, mely sóvárogva várta ezt a nagy látványosságot, beviszik a városba; alig várják a kétségtelenül beköszöntő nappal megérkezését. És amikor a Titán kocsija meghozza a pirosló hajnalt, és amikor a napnak aranyos fénye elűzi a nedves sötét­séget, a csoportosuló hadi erők bejárják a város összes utcáját, és azt kiáltozzák, hogy Mária a király, és bosszuló kézzel keményen sújtanak le Károly párthíveire. Betörnek az olaszok házaiba, és az általuk össze­hordott kincseket mohón felprédálják, és a bűnösök vérét mindenütt nagy dühvel ontják. És hogyha Horváti János bán horvátjainak erős csapatával véres küzdelemben nem keríti birtokába a Szombati kaput, ő is itt szenvedi el vétkének súlyos büntetését.

Ezután Károly királyt elviszik, és Visegrád magas várába zárják fog­ságba. Itt sebére, mint némelyek mondják, mérgezett orvosságot tettek, és gégéjét eltörve belefojtják a lelket: szomorúan végezte be életét.

Nos, mit használt a vagyon, a királyság, mit használt, hogy a fenséges királynőket megfosztottad a hatalmi jogartól? A mindenható Szerencse megtagadta tőled, hatalmas városaid ellenére is azt az egyet, amely min­den halandót megillet: a temetés végső tisztességét. Ugyanis Szent And­rásnak a már említett Visegrád vára alatt épített kolostorában jó néhány évig rothadó hullaként temetetlenül heverve az emberi nyomorúság szörnyű látványát nyújtottad, tanulságul és nagy példaként a jövendő királyoknak. Ugyanis ez a király előbb a római egyházzal is szembeszállt, és megtagadta tőle a Szicília királysága fejében járó évi hűbéradót. Ezért szerencsétlen halálának napjánál valamivel előbb a pápa az egyházi átok bilincsébe verte őt. Ez volt az oka, hogy a király tagjai szentelt földbe nem juthattak.

Horváth János fordítása

A Korona kilenc évszázada, szerk.: Katona Tamás

Magyar Helikon, 1979

JEGYZETEK

II. Károly, akit termete miatt neveztek Kis Károlynak, Nagy Lajos király nagybátyjának, Durazzoi Jánosnaknak unokája volt. 1354-ben született, apja (Durazzoi Lajos) halála után Nagy Lajos király nevelte fel, 1369-ben dalmát-horvát herceggé tette. 1380-ban III. Károly néven nápolyi-szicíliai király lett.

Károly 1385. szeptember 15-én indul el Nápolyból a magyar trónt elfoglalni, Itáliát október 23-án hagyja el, Zenggben száll partra, majd december elejéig Pál püspök vendége Zágrábban. December közepén az országgyűlés országkormányzónak teszi meg. Koronázására 1385 december 31-én kerül sor, de mindössze 39 napot uralkodik, ugyanis 1386. február 7-én merényletet követnek el ellene, majd Visegrádon fogságba vetik. A súlyosan sérült Károly február 14-én, vagy 27-én hal meg.

Mivel a pápa kiközösítette (a korábban Károlyt támogató VI. Orbán pápát Nocera városában ostrom alá vette Károly, ezért az 1385. február 2-án egyházi átok alá vette), ezért nem temethették el. Egy visegrádi házban bomló tetemét 1390 körül földelik el a Visegrád melletti bencés monostorban.